Gondolatok a Delusio No.1-ról…VÖRÖSBEGY: Ez a mű a "A fájdalmak ki-állítása" első költeménye és egy érzelmi hullámvasút, minek központi témája egy hosszú, magányos időszak utáni első szerelem, minek megléte és hiánya is egy gyötrelem, hosszútávú tanulsága pedig egy áldás. Ezen művem… magasságaival és mélységeivel bemutatja, hogy a szeretet egy nemek, szerepek feletti magasabb igazság. 

VÖRÖSBEGY

Lezárult egy élményekkel teli korszak, majd új lehetőségek léptek a helyébe. Rövidke volt mindegyik, de tapasztalatban gazdag. Senki nem hitte, hogy évekig a magány veszi át a hatalmat. A remény békejobbot nyújtott a megüresedett szívek korszakában. Hol ámulatba ejtett, hol felpofozott. Az összes próbatétel közül, mit átjárt e gyermek, ez volt a legnehezebb ebben az életében, társra lelni nem olyan egyszerű ezen a belterjes vidéken.

"Lelankadt fák tövében bűzlik a magány, a lelkem üres, mint egy régi csotrogány. Fájdalom és szenvedés kísér most utamon, de nem hagyom, hogy megváltoztassa a valós önvalóm. Őszi eső mossa most el könnyes szemem, ha eljön az új én azt könnyedén viselem, de most nagyon fáj a szívem."

Évekkel később eljött Áchim életében az a pillanat, amikor egy téli délutánon, idegen földön szerelembe esett. Megtört a kőfal, amit hosszú éveken át oly keményen épített, hogy nem volt az a tüzes kardú ifjú, aki egyetlen csapással megsemmisítse anélkül, hogy egy darabja a fejét ne vegye. Egy másodperc alatt megszűnt benne a fájdalom, és felváltotta azt az ismeretlen, mégis ismerős és élhetőbb jelen gondolata.

"Ej de szép is az élet, ketten vagyunk a végtelenben, nem kell többé félnem. Egész vagyok veled, s mindennel körülöttem. Nem fáj már a szívem, szeretem a létezésem. Egy madár röpköd körülöttem, elhozta a Megváltó fényét szerény életembe."

Ez a földöntúli megélés egy Vörösbegy képében érkezett meg a fiú jelenébe. Olyan pazar és igaz, milliárdokból az egyetlen vigasz. Szárnyait kitárta, Áchim pedig bebújt alá. Nem vélte többé hidegnek a telet, szívében a tavasz szellemének lágy dobbanása ékelt magának helyet. A két szív együtt lélegzett és látszólag érzéseik fáiból egy egész lett. Pattogtak ki rajta a rügyek, onnantól kezdve a kietlen föld is termékeny lett.

"Kandallómban már ropog a tüzed, hajnalig talán ki sem alszik, parázsod szantálos illata lebegi be a helyet. A narancssárga homályban fényedtől kábultan tárom az ég felé két kezem, s te a pincéből felhozott mézédes borom kortyolod szüntelen."

Áchimban megszűnt a kétség, hogy számára a hozzá hasonlót szeretni bűn lenne. Gondolatban kiállt a világ elé és büszkén énekelte, hogy szerelme egy Vörösbegy. Kettőjük története az üvegkalitkák világában kapott helyet. Oly vastag volt az üveg, hogy a jobbik felem hite szerint azt megsemmisíteni semmilyen viharral sem lehet, és bűnös lenne az, ki erre kezet emel. Így hát fogadalmat tettek az emelkedett helyen, ahol megígérték egymásnak és Istennek, hogy ez a csoda egy életen át megmarad, nem piszkolhatják be holmi mocskos szellemek.

"Nélküled már fájna a levegővétel, annyira egy vagyok veled. Ha kirepülnél a búvóhelyről és magamra hagynál, a fekete gáz általi halál is kegyesebb lenne. Tenmagad, csókod és érintésed nagyon egyedi, ki az a balga, aki ezt valaha elfeledi."

Szépen múlt az idő, felfedezték egymásban múltjuk gyötrő emlékeit. Vörösbegy törött szárnyán visszaköszönt megerőszakolt gyermeki énje, Áchim pedig szó nélkül azonosult vele. Az Önpusztítás sem volt tétlen, folyamatosan mérgezte a köteléket, s közben a háttérben megjelent két szellem, az Irigység és az Egyszerűség képében. Rakták a rőzsét szépen, kétséget keltve a két szerelmes félben. Messzi földön ismerik a jelenséget, mert ezt a magot elrakni csak azokban lehet, kik nem ismerik saját értéküket. E két szellemnél is jellemző eme baleset, önmagukat feladva pusztították környezetüket. A pacsirta a keblük alá került, Áchim a kalitkán kívülre tekintett, de belebukott tettébe, ekkor egy hatalmas tüske lett Vörösbegy szemében.

"Bárcsak tudnám mit tehetnék érted, megakadályoznám, hogy barátból szüld ádáz ellenséged…"

Innentől kezdve fekete füst borította be a menedéket, kábulatba ejtette őket, a meg nem nyilvánult hiába küldött segítséget. Egyre halványabbá vált szerelemben megélt közös létük. Kalitkájuk rácsain megjelentek a penészes férgek. Szép emlékükkel együtt romba dőlt gyenge alapokon nyugvó királyságuk. Egymás mellett ültek gyötrő szótlanságban, csókot cseréltek majd a madár egy kis segítséggel kiröppent Áchim felhevült kezéből. Éjkék űrt hagyott maga mögött, fájt a szív, majdnem megőrült.

"Ma korán besötétedett, csak egy gyertyacsonk van asztalunkon, lángja éppen megvilágítja az omladozó vakolatot. Tányérunk üressége feledésbe merült semmiség csupán, s én nem vagyok éhes, de a Te szemedben sem látom, hogy az lennél. Meghaltunk egy kicsit, olyan békés itt minden. Inkább Rád borítom az asztalt, üvöltök, de hangomat csak a szakadt abrosz szívja magába. Árnyékommal járom násztáncom, bár eléggé homályosan látom egykoron tündöklő mivoltát. Kiszaladok picinyke kertünkbe, ami már nem illatozik a rózsáktól, és hálát adok a Hold fénye alatt. Udvara magához ölel, érzem hűvös szeretetét, és csak tovább mormolom imám. Nem kell már ez nekem, és a Halál éhsége nem csillapodik, ezért kiengedlek palackomból, átlépem a kerítést és édes csókokkal üdvözlöm a pirkadatot, gyertyánkat már úgyis elfújták."

Áchim a történtek által tapasztalatra tett szert, erős lökéssel mélyre ásott lelkében, s felfedezte, hogy a valós szeretet ott lakik a szívében. Gyásza viszont nem engedte ki a kalitkából, benne maradt és az rothadásnak indult. Vörösbegy sem volt tétlen, néhanapján visszatért és rúgott egyet a kerítésen. A fiú úgy érezte, mintha torkon ragadta volna a madár éles karma, bánatában az Önpusztítást hívta kártyapartira. Elmondta neki, hogy mennyire dühös a kasztra, legszívesebben átkot szórna minden egyes tagra.

"Kergetem az időtlen illúziót és elhiszem, hogy mellettem vagy, ki valójában sosem volt rajt a Jelen. Egyik kalitkából átröpültem a másikba, és pökhendi módon, felemelkedett állapotomban elhittem, hogy saját mélységeimből képes lehetek meggyógyítani életunt lelked. Még most is mentegetem mentális tagadásod... miközben rád vetített érzéseim kegyelmesen, de szép lassan kivégeztem."

Megszűnt az idő, az üveg egyre sötétebbé vált, kilátni nem lehetett rajta, egyedül maradt benne Áchim, tudatosan nem volt támasza. Egyedül a fenevad adott neki étket a rozsdás csöveken, s ő minden erejével törölni akarta az emléket, mi boldoggá tette régen. Nem kapott levegőt, elment az életkedve, s egy hang szólt hozzá, hogy itt és most legyen vége. Lélegzeten túli élmény, az igazi hanghatás, mely zsigerig hatott rá.

"Most még nem léphetsz ki, pont most nem. Eldobni ennyit nem éri meg, megannyi történetet és az új jelened. Bolond volnék, ha most búcsúznék. Még csókot kell cserélnem, embert kell nevelnem, és egy nagyot ugrani, megmenteni és megmentettnek lenni. Megtanulni a szeretet tökéletes dallamát, csillagokat rajzolni az égre és az éjszakában a Holdnak élni, szerelmeskedni fényében s megannyi hibát elkövetni, majd kijavítani. Úszni a Napfényben, aranyfonalat fűzni, bajból hősként kiemelkedni."

Egy nagy lendülettel Áchim felállt és gondolatával kettétörte az üvegkalitkát. Bőrén érezte, hogy az emlékek szilánkja megvágta a karját, de az a seb már kevésbé fájt. Hitt a különös hangnak, majd úgy döntött vége ennek a korszaknak. Kiengedte magából a szennyet, könnyeivel nem küszködött. Engedte, hogy kimenjen belőle minden, aminek nincs már benne helye.

"Kisírtam magamból a lelkedből nálam maradt morzsákat és visszaküldtem neked, mert hozzád tartozik. Bevallom, időnként visszatérsz, a csend a te dalod. Bőrömön még érzem tollad bársonyos tapintását, és emlékeimben örök nyomot hagyott a szárnyadon lévő rajzok üres története. Távoli már, de talán ezt megtartom magamnak."

Áchim leszakította magáról a láncot, amit a bíbor ködös kalitkák világában kreált magának. Vett egy mély levegőt és kilépett az ördögi körből. Letérdelt sorsa előtt és megbékélt vele, megbocsátott magának. Ekkor értette meg, hogy a fajtájának nem egyetlen, de talán utolsó túlélője. Elfogadta, hogy számára a szeretet intim és mindenek felett áll. Nincs olyan kuruzsló, aki ezt a köteléket virágzó gyöngyszemből hamuvá varázsolná.

"Ellentétesre vágyik a testem, lelkem pedig azonosra. Ketten laktok bennem, elmém ettől lángokban. Mégis tudatosan mozgok a hamis illúziók profán forgatagában. Magam már nem téplek, és te sem tépsz engem. Függők vagyunk, de magam felszabadítom. Nem kell több ebből, már nem szomjazom Rád, újabb körre már nem futotta, mert
megszerettem magam!"

/M.Zs. 2022./
/Kibővített verzió 2024./